Tegnap újranéztem az Original Sint és érdekes párhuzamokat állapítottam meg a Vágy titokzatos tárgyával. Elsosorban mindketto a szerelmes és orránálvezetett férfit mutatja be, de amíg Bunuel az idosödo és alapvetoen lemondó típust formázza meg (Mathieu), addig az OS férfiszereploje, Antonio, a lemondani nem is próbáló, a noért minden eszközt igénybe vevo fiatal férfi. És ezért eltéro a két szereplo útja is: amíg egyikük az elmúlást kergeti a csak igérgeto novel, addig a másik a saját végzetébe is rohanva minden rátalálásnál újjászületik: mindig más lesz, alkalmazkodva az új körülményekhez. Amíg Mathieunek minden rátalálás egy újabb csalódás és egy újabb elsüllyedés az ígéretek mocsarában, addig Antonionak minden rátalálás egy újabb katarzis, újjászületés, egy nemcsak vissza-, hanem meghódítás is. Mathieu bármit tesz, azzal csak messzebbre kerül végcéljától, minden lépése, cselekedete csak növeli az urt kettejük között. Conchita délibábként tünik fel: tisztán kivehetoen és bájosan, de nagyon távol. Szétfolyik, eltunik, ha hozzáér. Antonio ezzel szemben minden megtalálás után erosebbé teszi az eleinte szinte átlátszó tüneményt: fokozatosan nemcsak magára talál, de a tünemény is egyre kevésbé lebben szét az elso széllökéstol (avagy Billy felbkkanásától). A folyamat nemcsak Antonioban játszódik le, hanem Julia-Bonnieban is, aki egyre inkább Juliává válik Bonnieból.
A befejezés mindkét filmben a végre hajaz: míg Bunuelnél robbanás teljesíti be a vágyakat, részecske szinten egyesítvén a Mathieut és Conchitát, addig a mosolygó Julia nyaka elott elhúzott ujja jelez: Antonio számára egyértelmüen - a kártyapartnernek semmi sincs a kezében-, nekünk pedig... a véget... a Bonniét és vele együtt a filmét is: happy end, nyugalom, boldogság.
Talán a film mellé ivott Cheteau mittudoménmilyen, még fr.-nál vett okozta mindezt...

Na megyek szkennelni.

Elfelejtettem megírni, hogy a Ce si cine ne inerveaza rovat ötletgazdája a Plai cu boi c. magazin volt. Köszönet érte és bocs a koppintásért!

Ha a sejtésem nem csal, úszott a tengerparti nyaralás, az idojárás is ellenem dolgozik meg az ido is: egyre kisebb a valószínüsége annak, hogy el tudok menni és annak is, hogy akarok, talán ki fogom élvezni utolsó percig az egyedüllétet most, hogy a lakótársaim elutaznak. Érdekes jelenség miszerint éppen most kezdek velük újra lenni, h. egyedül vagyok, talán ez kissé képmutatás részemrol.
A sok apropózásnak nem lett meg az eredménye, nem visznek Párizsba, ahová a szállás miatt lett volna érdekes velük menni, nameg egyedül unalmas is a városnézés. Helyette a tengerpartra vinnének, de ezt még sem én sem ok nem döntötték el, ok azt nem: mennek-e egyáltalán...

A Reggeli rombolóba meghívott spanyol tyúk felháborodottan szidalmazta Aznart, mert lerövidítette a segélyek idotartamát. Eddig simán meg lehetett csinálni, hogy dolgozol egy-másfél hónapot és utána 1/2 évig kapsz segélyt: havi ~70e Ft-ot. Itt mikor lesz hasonló?

Vettem egy birngás hátizsákot, Deuter Aircomfort Futura 28at. Nem kifejezetten bringás zsák (pl. nincs sisaktartója), de arra a kavart célra, bringázás, kirándulás, város, tökéletes. Talán kicsit nagy. Egy hasonló 22l-es ugyanannyi volt, ez még szép kék is.

Újabb hétvége, újabb Bunuel. Ezek a Bunuel-filmek már csak ilyenek. Vasárnap este tuzik oket musorra. Ezúttal a
Vágy titokzatos tárgya volt musoron, szintén Örökmozgó, minek egy nagy fekete pont a vasárnap délután musorra tuzött Dákok címü, Sergiu Nicolaescu (SN) által rendezett csinálmányért. A pont kiosztásának okáért két dolgot kell tudni: egyrészt SN nem a román Jancsó, sot nagyon távol áll(t) attól, hogy valaha is legalább egy súlycsoportban legyenek, másrészt a film aktuálpolitikai hasonlattal olyan, mint egy Koltai minimálköltségvetéses rendezésében készült szkíta-magyar rokonságot alapul vevo posztmoderngiccs hoseposz. Mégha az Örökmozgó flimmúzeum is, semmi sem menti fel oket ezért.
De vissza a filmhez, ami késo-bunueli szatíra a sok(ketto)arcú szegény (spanyol) norol és hódolójáról, a gazdag, idosödo francia úrról, akit pénzéért cserébe hitegetni lehet, sot a megalázások ellenére is reménykedik: végül övé lesz a no. Szinuhe (Mikka Valtari) történetével párhuzamba állítva arra juthatunk: nincs új a nap alatt, amióta a világ világ a "gyengébb" nem többet tud elérni egy sejtelmes mosollyal kísért ígérettel, mint a történelem által oly szívesen magasztalt "nagyok".